Mohinder Suresh monológjai - 1. évad

Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni.

Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban, a fényben, mindenütt. Vajon ők tudják már? Úgy hisszük magunk vagyunk sorsunk kovácsai. hogy végzetünket befolyásolhatjuk. De valóban tőlünk függ hogy mikor szárnyalunk, vagy mikor zuhanunk? Vagy egy felsőbb hatalom irányít bennünket? Az evolúció vezet kézen fogva? A tudomány mutatja az irányt? Vagy isten az, aki közbe avatkozik és megóv? Hiába kérkedik. Az ember szomorú kiváltsága, hogy nem képes megszabni életének útját. Annyit tehet hogy megáll, amikor a végzet szólítja. remélve, hogy lesz elég bátorsága válaszolni! Akit az evolúció követnek választ, annak nagy árat kell fizetni a kitüntetésért. Általában olyan dolgot kell tennie, ami szöges ellentétben áll addigi jellemével. Az életében beállt hirtelen változást, nem csodának, hanem inkább árulásnak érzi. Kegyetlenül hangzik, de a cél nem más, mint a létfenntartás. A túlélés. Ez az erő, az evolúció, cseppet sem érzelgős. Ahogy az anyaföld sem, mert csak az élet és halál harcának rideg tényeit ismeri. Az ember csak remélhet és bizakodhat, abban, hogy odaadóan szolgálja. Talán megőrizhet valamit abból az életből, amely korábban az övé volt. Mikor változás közeleg, néhány faj ellenállhatatlan késztetést érez, hogy útra keljen. Ezt úgy hívják: "zugunruhe". A lélek vonzása egy messzi táj felé. Követni egy illatot a szélben, vagy egy csillagot az égen. Az ősi hívó szó arra készteti a csapatot, hogy keljenek útra közösen. Csak így remélhetik a majd beköszöntő rossz idő átvészelését. Az evolúció egy tökéletes és gyakran gyötrelmes folyamat. Harc a most élő és a majdan születő között. A szülési fájások közepette, a moralitás jelentését veszti. A jó és rossz kérdéséből pedig egy egyszerű választási lehetőség lesz: életben maradni vagy elpusztulni. Azonban egy tökéletes terv eszköze vagy. És az egész élet bizonytalan. A hős hamar megtanulja, hogy ki van vele, és ki az, aki csak az útjában áll.

 A Föld hatalmas. Elég nagy ahhoz, hogy azt hidd, elrejtőzhetsz bármi elől. A végzet elől. Isten elől. De csak abban az esetben, ha találsz egy elég távoli helyet. Tehát elmenekülsz. A világ végére. Ahol minden megint biztonságos, nyugodt és barátságos. Az vigaszt nyújtó sós szellő. A békesség érzete, a hátrahagyott veszély okán. A szomorúság érzete. És egy pillanatra talán... azt hiszed, hogy megmenekültél. Elmenekülhetsz messzire. Megteheted a kis óvintézkedéseidet. De tényleg sikerült elmenekülnöd? Sikerül valaha is? Vagy az igazság az, hogy nincs ahhoz erőd és ravaszságod, hogy elbújj a sors elől. De nem a világ kicsi, hanem te vagy az. És a sors bárhol rád talál. Ha bárminek is lehetne nevezni minket, az az lenne, hogy a szokásunk rabjai vagyunk... biztonságba húzódva, az ismerős közeg kényelmében. De mi történik, ha az ismerős közeg veszélyessé válik? Mikor a félelem, amit minden áron próbáltunk elkerülni, ránk talál a kis zugunkban. Legbelül mindannyian rettegünk. Ahhoz, hogy kezünkbe vegyük sorsunkat, mindenképp szembe kell nézni félelmeinkkel, és le kell győzni őket. Akár ismerős dolgok ezek... akár ismeretlenek. Mindennek megvan a maga idénye, és minden szándéknak megvan az ideje. A Föld több ezer kilométert forog, miközben mi kétségbeesetten próbáljuk elkerülni, hogy kivetődjünk. Mint a tél első hírnöke, ami hatalmas vándorlást jelez. Volt valami figyelmeztetés az érkezésükről? Egy jel egy egyszerű esemény, ami mozgásba hozza ezt a láncot. Túlélni. Alkalmazkodni. Megszökni. És ha megjelölhetnénk azt a pillanatot az időben, az érkező veszély próféciájának első nyomait... Máshogy tettünk volna bármit is? Vagy a kifestő már rég ki volt festve? És ha visszamehetnénk, megváltozatván az idő folyását, megakadályozva ennek megtörténését... megtennénk?

Egy lista.. Ezek az emberek... A jövőjük meg van írva a DNS-ükben. Ahogy a múlt is, úgy tűnik, kőbe van vésve. Előre eldobják a kockát a legelején, vagy pedig rajtunk múlik, hogy hogyan befolyásoljuk végzetünk folyamát? Az összes képességünk közül a szabad akarat az, ami igazán különlegessé tesz bennünket. Segítségével van egy apró, de döntő erejű esélyünk, hogy megtagadjuk a sorsot. És csak a segítségével találhatjuk meg az utat vissza emberi mivoltunkhoz. Kezdetben volt a megismerés. Az alkotóelemek kavargása, megváltoztathatatlan dolgok első szállingózása. Hátrahagyott, tönkrement életek. Megismert idegen arcok, új szörnyűségek, melyekkel meg kell küzdeni. Új barátok, a biztonság érzetéhez. Csak ezek után következik az irányítás iránti szükség, hogy rendet teremtsünk a káoszban. A szándék, a tanulás, és lankadatlan küzdelem segítségével. A megrázó valóság ellenére: ők itt vannak, és a föld megremeg lábaik alatt. Ha élünk azzal, mi bennünk rejlik, lehetőségeinknek semmi sem szab határt. A jövő kilátásokkal teli. A jelen pedig reménykedéssel. De ha megtagadjuk ösztöneinket... és harcolunk legbelsőbb vágyaink ellen... Minden kiszámíthatatlanná válik. Hová vezet mindez? A változásoknak mikor lesz vége? Ez az átalakulás áldás? Vagy átok? Azok számára, kik rettegnek attól, mi rájuk vár.. A legfontosabb kérdés... Tudunk-e valaha változtatni azon, amik vagyunk? Hogy életben maradjunk ebben a világban, a közelünkben tartjuk azokat, akikre rá vagyunk utalva. Rájuk bízzuk reményeinket, félelmeinket. De mi lesz, ha a bizalom elszáll? Hová futunk, ha a dolgok, amikben addig hittünk, szertefoszlanak szemünk előtt? Mikor minden veszni látszik, a jövő kiismerhetetlen, és létünk veszélyben van. Mindössze annyit tehetünk, hogy elfutunk. Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ.

Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt. Mégis harcolunk a változásért, hogy megváltoztassuk a világot, hogy álmodozhassunk a reményről. Soha nem tudván biztosra, kivel találkozunk utunk során. Hogy ki fogja majd a kezünk az idegenek seregében. Ki érinti meg a szívünket. És osztja meg a próbálkozás fájdalmait. Oly sok küzdelem folyik a szándékért, a célért. És végül csak egymásban találjuk, meg ezt. A természetfeletti események közös élményét. És az evilágiét. Minden ember alapvető vágya, hogy rokonlélekre leljen. Hogy kapcsolatba kerüljön valakivel. És hogy így a szíve mélyén tudja nincs egyedül.

Mohinder Suresh monológjai - 2. évad

A nap új hajnalra virrad mégis kevesen vagyunk tudatában annak, milyen sokkal is tartozunk azoknak, akiknek köszönhetően ez megtörtént. Akik köztünk járnak, névtelenül, látszólag átlagosan, akiket a végzet összehozott, hogy hibákat hozzanak helyre, gyógyítsanak, hogy megmentsenek minket önmaguktól. És még mindig odakint vannak, köztünk, az árnyékban és a fényben. Szemrebbenés nélkül sétálunk el mellettük az utcán, soha nem gyanakodván, nem tudván. Tudják már egyáltalán? Hogy összeköti őket egy közös cél, a kirívó valóság különlegesnek lenni? És amikor szembetalálkoznak végzetükkel. Hogy bújnak el előle? Meddig maradhatnak még a sötétben, mielőtt a sors vagy a saját természetük újra fényre hozza őket? És honnan fogják tudni mi vár rájuk, mikor ez végre megtörténik? Ha szembe kell néznünk rémálmainkkal, nem sok lehetőségünk van: harcolnunk kell ellene vagy elmenekülni előle. Azt reméljük, lesz elég erőnk, hogy kiálljunk a félelmeinkkel szemben, de néha dacolva magunkkal, elfutunk.

Az emlékezés az, ami elválaszt bennünket, embereket. Mi vagyunk az egyetlen faj, aki foglalkozik a múlttal. Az emlékeink hangot adnak nekünk. Tanúskodnak a múltról, hogy mások tanulhassanak belőle. Hogy megünnepelhessék sikereinket, és figyelmeztetve legyenek a hibáinkról. Sokféleképpen adhatunk neki jelentést. De az emlékeink formálják meg a célját és adnak hozzá összefüggést. Itt találjuk az elképzelések, félelmek, szerelmek, megbánások egyéni tárházát. Minthogy az élet kegyetlen iróniája, hogy a sötétség és a fény, a jó és a gonosz, a siker és a csalódás összetartoznak. Ez különböztet meg bennünket, tesz bennünket emberré. És végül harcolnunk kell, hogy ez megmaradjon.